Interjú Vágó Rékával

Volt neked cipész felmenőd? 
Ez az, hogy senki. Pedig a cipőtervezésnek, és a cipőkészítésnek Magyarországon nagy a hagyománya. Kicsit utána jártam az ismerősök között, öt emberből négy a homlokára csapott: á, tényleg a nagyapám, dédapám, stb. cipész volt! Hát, én kutattam, kerestem, és egyetlen cipész sem akadt a felmenőim között – pedig elég kiterjedt a család, de még egy kéziszerszámot se tudtam örökölni. Cipészség nincs a vérvonalamban, biztos ezért szokta a nagyim aggódva megkérdezni, mikor választok végre valamilyen rendes munkát. Ügyvéd, orvos, ilyesmi.
 

Végül is nemsokára doktor leszel. Dr. Cipő? 
A szabad művészetek doktora. Befejeztem a DLA képzést (a PhD megfelelője, művészeti vonalon – a szerk.), és a doktori értekezést kell még megírnom és megvédenem. Úgy tervezem, hogy jövőre fejezem be, pár év kihagyás után, amit a márkám fejlesztésével töltöttem. Eléggé felgyorsult a cég élete az utóbbi időben. 
 

Mit jelent, hogy felgyorsult a cég élete?

Három éve eljutottunk arra a pontra, amikor dönteni kellett, maradok-e manufaktúra, amely kizárólag egyéni megrendelések alapján dolgozik, vagy elkezdek nőni és nemzetközi szintű márkát építeni. Született bennem egy vízió, amihez tőkeinjekcióra volt szükség. 2013-ban megérkezett a befektető, és elkezdhettük a fejlesztéseket. Bérmunkáztatunk Magyarországon, kijelöltük a tervezési időszakokat, továbbléptünk minőségben, és a Fashion Streeten nyitottunk egy pop up store-t, ahol más tervezők kollekciói is kaphatóak.

Pontosan hogy írnád le a víziód?

Nagyon szép cipőket csinálni, és azokat nagyon sok helyen eladni. Nemzetközi márkát építeni, amihez egyéb termékek is tartoznak, de a fő profilja a cipő. Az elmúlt két év tapasztalatával a hátam mögött, úgy gondolom áruházláncokban fogunk megjelenni. Hogy lesz-e egyszer saját bolthálózatunk, az alapján fog eldőlni, milyen üzleti környezetet találunk a piacon.
 

Nem távolít el a tervezéstől a márkaépítés?
Ebben a pillanatban valóban nem tehetem meg, hogy magamra zárom az ajtót és csak rajzolok. Erre senki nem készített fel az út elején. Hogy az üzletben folyamatos a változás. Jönnek pontok, amik szembesítenek vele, hogy már soha, semmi sem lesz olyan, mint azelőtt volt. Amikor Londonban tanultam, egyetlen tanárnőnk utalt rá, hogy a szakma nem a vég nélküli szárnyalásról szól. Mert aki a kommerciális divattervezésben vesz részt, tehát olyan márkáknak tervez, mint a H&M, vagy a Tesco F&F vonala, számítson rá, hogy a tervezői munkájának kreatív része kb. 5-10 százalék között lesz. A többi piackutatás, sales riport. Mit adtak el? Mi a menő? Mit csinál a többi divatház? Eléd rakják, hogy figyelj, ezt kell lemásolni, ettől-eddig tervezd meg, és kész. Ha saját márkát csinálsz, nagyobb teret kap a kreativitásod, de más területekkel is kell foglalkoznod. A feladatok egy részét delegálhatom a kollegáimnak, de arányaiban sokat változott a tervezői munkám.
 

Mi kell ahhoz, hogy külföldön terjeszkedj? Hogy robbanjon a REKAVAGO bomba?

Úgy tűnhet a recept egyszerű, XY sztár beleszeret a márkába, viseli, és népszerűsíti. Kezdőként én is csak a felszínt láttam. De ahhoz, hogy XY-hoz eljusson a cipő, aminek tényleg figyelemre érdemes a minősége, a dizájnja, iszonyatosan sok munkára van szükség. Tesztelés alapján lehet eldönteni egyáltalán melyik ország felé indulj, hol az a belépő piac, ahol képes működni a terméked. Ahol felkaphatják a neved. Ahonnan aztán már könnyebb lesz továbblépni. Meg kell találnod a csatornákat, a megjelenési felületeket. Jó szervező képességre, kapcsolatokra lesz szükséged. Kell még szerencse, vagy nagyon-nagyon sok pénz. Vagy a kettő együtt. Ha minden összejön, akkor is csak lépésről lépésre haladhatok, és akkor alapos előkészítő munkával lehet robbantani azt a bombát. Illetve lehetsz gyorsan is sikeres gondolom, ha mindenkit letaposol magad körül, de egyszer csak majd szembejönnek ugyanazok az emberek, és velük kell együtt dolgozni.
Annyival könnyebb dolgom van, hogy a cipő nagy kedvenc. Bármilyen társaságban mondom ki, hogy cipőtervező vagyok, biztos rávágja valaki, úristen, imádom a cipőket! Ezután még el kell jutni odáig, hogy eljön az üzletbe, és megnézi a kínálatot. Akkor már bele fog szeretni.

Közös kollekciód készült Dobó Katával, Abodi Dórával, dolgoztál együtt a Daalarnával. Ha a világon bárkit választhatnál, melyik külföldi sztárra adnád rá a cipőidet?

A szokásos út, feltörekvő fiatalokat keresni, akiket PR-osok ajánlanak. Odaállsz valamelyikük mellé, együtt épültök fel. Ő elkötelezett marad feléd, és amikor befut, majd továbbra is viseli a márkádat. Ha mégis mondhatok nagy nevet, akkor legyen Jennifer Lawrence. Kate Blanchet. Tilda Swintont is nagyon szeretem. Tessék, sikerült három teljesen különböző nőt említenem. A budapesti koncertjén találkoztam Debbie Harryvel, na, ő is ikonikus sztár számomra. Olyan nőkre és férfiakra adnám rá a cipőimet, akik önazonosak, hitelesek, akikre azt mondom, hogy hú, a fenébe, ő aztán csinál valamit!

Hogy három különböző karakterű nőt említettél, jelentheti azt, hogy Vágó Rékában is felfedezhető minimum ez a három karakter?

Ez is egy lehetséges magyarázat. De magát a márkát sem úgy képzelem el, hogy egy bizonyos embertípusnak tervezek, hanem alkalmakra, hangulatokra. Szerintem senki sem tud, vagy akar mindig ugyanúgy kinézni, minden nap egy kicsit máshogy ébredünk fel. Ha épp rossz a kedvem, kerülni akarom a feltűnést. Belebújok egy lapos sarkú cipőbe, farmert, szürke pólót húzok. Máskor meg, meg akarom mutatni, hogy én vagyok a legjobb nő a világon. Felveszek egy magas sarkút, nőies ruhával. Élvezem, hogy megnéznek. Azoknak tervezek, akik a hangulatukhoz öltöznek, a megjelenésükkel sugallni akarnak magukról valamit.

Akkor nincs határozott REKAVAGO stílus?
Dehogy nincs, hiszen benne vagyok minden cipőben, én tervezek, ez az én sztorim. Csak ez nem feltétlenül fazonokról szól, hanem szemléletről és minőségről. Dolgoztam együtt más tervezőkkel, ami felvetette annak nehézségét, hogy mindkettőnk személyisége, stílusa érvényesülni tudjon a közös kollekcióban. Amikor mondjuk nagyon eszamgy modelleket kellett kitalálnom, brutálisan vastag talpakkal vagy irreálisan magas sarkakkal – amit a saját kollekciómba sosem vinnék be –, akkor is az érdekelt, hogyan lesz a végeredmény kényelmes. Volt olyan kollaborációm ahol 10 centi vastagságú fatalppal készült csimzákban mentek ki alányok a kifutóra. Addig próbálgattam, alakítottam rajtuk, amíg azt nem tudtam mondani, oké, hordhatóak, mehetnek. A végén a modellek – akik munka közben nincsenek elkényeztetve kényelmes cuccokkal – odavoltak, hogy egyáltalán nem fájt a lábuk. Ezért a visszajelzés már megérte. Ez a legjobb érzés, felírtam magamban, eltettem.
 

Figyelj, nekem még senki sem mutatott kényelmes magas sarkút. Mondjuk, hogy elmegyek hozzád, hogyan leszünk egymáséi, a tökéletes cipő és én?

Először fel kell térképeznem, miért fáj a lábad magas sarkúban. Lehetek én a világ legjobb cipőkészítője, bizonyos ortopédiai problémákat mégsem tudok kompenzálni, ezt be kellett látnom. Nem vagyok eszetlen cipőtervező aki mindent elvállal, de amit igen, az tuti rólad fog szólni. Átnézhetjük a kész cipők kínálatát, próbálgathatjuk milyen fazonban érzed kényelmesen magad, van-e olyan, ami rád simul. Ha találunk fazont, de nincs méret, vagy más színt szeretnél, apró változtatásokat, akkor készítünk belőle neked valót. Ha kifejezetten egyénre szabott cipőt szeretnél, átbeszéljük hogyan tudom én azt úgy megcsinálni, hogy az a lehető legközelebb álljon ahhoz, amit elképzeltél. Megszületnek a tervek, kiválasztjuk az anyagot. Aztán kell egy jó kaptafa. Az a lelke a cipőnek, megadja a formáját, a magasságát, a hajlatokat. A kaptafa, aminek nem jó a dőlésszöge, nem a megfelelő ponton szélesedik, túl szűk, túl lapos, rossz helyre kerül a sarokrésze, nagyon el tud vinni egy cipőt. Azután már a felsőrész sem stimmel majd. A kaptafát meg kell rendelni, de előtte megtervezem, ha kell alakítok rajta. Aprólékos folyamat. És ha egyszer megvan, úgy lehet belőle százféle cipőt kihozni, hogy senkinek fel sem tűnik. Hogy mind egy kaptafára készült.
 

Az én cipőim egymásra ömlesztve gyűrődnek nagy műanyag dobozokban. De ha lenne egy ilyen egyedi darabom, nyilván a széltől is óvnám, megbecsülném, polcon tartanám, bíborba-bársonyba csomagolva. És nem csak az ára miatt. Gondolom ez a pszichológiája a készíttetett cipőnek. 
Pontosan ez. Ha valami ennyire a tiéd, rólad szól, azzal kapcsolatban kötődés alakul ki. A cipő elkészül 3-4 hét alatt, de igazán majd akkor lesz a tied, amikor elkezdi felvenni a lábad formáját, hozzád idomul. És nem csak a személyre szabottságról van szó. Van az az alkalom, ami annyira különleges, hogy eldöntöd, legyen hozzá az a cipő is. Fontos emlék marad. Örömmel veszed elő, örömmel mutatod meg másoknak, vigyázol rá. Jó érzés ránézned. A legtöbben ezért jönnek hozzánk. Illetve most már sokan a kész kollekciós modellekért is. Mert máshol nem találnak hasonlót, mert pont ez tetszik. És bőrből akarják megvenni, nem egy szezonra választják. Tehát a márkával szemben is kialakul a kötődés, mert tudják, hogy ezek a cipők szívvel-lélekkel készülnek.

Szerinted miért vagyunk oda a cipőkért? Miért gyűjtjük őket mániásan?

Hát, ez egy nagyon régi történet. Az ókori Egyiptomban  a szegények mezítláb jártak. Cserepes volt a lábuk, úgy temették el őket, hogy előtte szépen lehántották a bőrt a talpukról, hogy ne azzal lépjenek át a túlvilágra. A gazdagokat meg iszonyatosan gyönyörű papucsban temették el, hogy abban lépjenek át a túlvilágra. A cipő a jólét szimbóluma volt. Az ókori görög színpadokon onnan lehetett tudni, ki játszik istenséget, hogy magasított cipő volt a lábán, gyakorlatilag a mai platform elődje. Férfiak hordtak magas sarkút évszázadokon át, mert megemelte, elegánssá tette őket. Lajos király udvarában alakult meg a piros sarkúak rendje, abban csak 25 kiváltságosnak jutott hely, kihalásos alapon. Ma az erotikus témákhoz a piros tűsarkú kapcsolódik szimbólumként. Én még olyat nem láttam, hogy ha bejött az üzletbe egy nő a párjával, a férfi ne bökött volna rá a piros cipőre a polcon, hogy azt vedd fel, azt vedd fel! Régen utáltam a piros cipőt, azt mondtam, nagyobb klisét nem hordott hátán a föld. De végül megértettem, hogy megkerülhetetlen, piros cipőt nem lehet nem csinálni. Szóval, mindent egybevetve: azért szeretjük a cipőt, mert megváltoztat minket. 
 

A ruha is megváltoztat, az mégsem hír, ha valakinek több száz darab sorakozik a gardróbjában. De ötven vagy száz pár cipő az hírérték. Miért?

Amikor felöltözöl, a cipő az utolsó részlet. Pont az i-re. Az a kis mindent vivő plusz, mint a Pödör olajezen a salátán. Kicsi tárgy, sokkal kisebb felület, mint a ruha, mégis mindent felülír. Vegyük például ezt a fehér inget, és farmer sortot, ami most rajtad van. Nekem is van egy ilyen szettem, imádom. Ha sportcipővel veszem fel, a világ legkényelmesebb, legvagányabb, rohangálós szettje. Ha este el akarok menni vagy a pasimmal, vagy a barátnőimmel szórakozni, leveszem a sportcipőt, felveszem a magas sarkú szandált, és ugyanebben a szettben bombázó csaj vagyok, akit azért néznek, mert hú, de hosszú a lába! Ugyanaz a szett, és te ugyanaz a nő vagy! Szerintem ez varázslat. Egy varrott talpat azonnal kiszúrsz. Vagy egy piros talpat, ááá, szóval ott egy Louboutin! És teljesen mindegy, hány éves vagy, ha magas sarkút veszel fel, egy tízest letagadhatsz.
 

Jó, akkor azt is magyarázd meg nekem, miért adunk túl nehezebben a megunt cipőkön, mint a ruhákon?

Ahogy korábban mondtam, azért, mert benne vagy. Például elteszem a nagymamám cipőjét, nem bírom kidobni, mert „benne van”a lába. Világéletében akkora bütyke volt, mint a ház, mert amikor fiatal volt, nem lehetett válogatni, és a méreténél sokkal kisebb cipőkbe kellett belepréselnie a lábát. Ma is hihetetlenül csinos nő, a körömlakkban, sminkben kapál, fára mászik, mosogat. De a bütykök ellen nem tudott tenni semmit. Meghatározó élményem, hogy gyerekként próbálgattam a cipőit, és azt hittem, az én lábam is pont olyan lesz, mint az övé. A vasárnapi ebéd után mindig felvettem azokat a bütykösre tágult cipőket. Érted, mit jelent, hogy a cipő nagyon személyes tárgy?
 

Értem, és teljesen felvillanyoz, mert ezt így még sosem gondoltam végig. Tetszik ez a megfejtés. Mondd, milyen alap kellett ahhoz, hogy ezt az utat járd be? Hogy olyan szakmát válassz, amire a környezetedben nem volt példa, hogy merj nagyot álmodni, hogy koncentrikusan bővülő körökben egyre növekedjen a sztori?

Nem mondom, hogy sosem rémültem halálra, sokszor voltam bizonytalan. A kétség hozzá tartozik az élethez. Egyszer egy évfolyamtársam idézett valakit: ha van kétség, nincs kétség. Mert akkor nem csinálsz hülyeséget, végiggondolod, megtalálod a módját, hogy csináld. Aztán az sem árt, ha nem csak a munka felé tudsz szívvel-lélekkel fordulni, de az emberek felé is, akik veled tartanak az úton. Az alap pedig a töretlen lelkesedés. Nem hitről beszélek, hanem lelkesedésedről. És számított a családi háttér. Apu meg anyu felismerte, hogy minket az öcsémmel – aki egyébként festőművész – nem szabad belepréselni dobozokba, hogy szabadabb lelkek vagyunk. Rajzolunk, érdekel a zene, a tánc, kreativitás van bennünk.

A versenytáncot hagytad abba a cipőtervezés miatt. Megmaradt hobbinak?

Szerintem két dolgot egyforma szinten nem lehet csinálni. Full time-ban. Vagy csak nekem nem megy. Úgy voltam vele, hogy a táncot imádom, örök szerelem, de abban nem leszek akkora bajnok, mint a cipőzésben lehetek. Imádok táncolni, járok salsázni, lindy hoppozni és mindenek felett tangózom.

Milyen cipőben?
Tangózni csakis magas sarkúban szoktam. A sajátomban.
 

Az interjú a Gesztenyéskertben, a Larus Étterem szőlőtőkékkel keretezett teraszán készült, egy forró nyári délelőtt. Réka kedvenc lazacos salátáját Várvízi Péter séf készítette el, a tőle megszokott letisztult stílusban. A friss gyömbér forgácsok különösen nagy sikert arattak, a hal és a roppanó, fűszeres ízű salátalevelek hűsítő kombinációját a Pödör bio sárgabarackmag olaj tette még izgalmasabbá.



Larus Étterem és Rendezvényközpont
1124 Budapest, Csörsz utca 18/b., Telefon: +36 1 799 2480